Hope: Kérlek...várj meg...

Egy széles mosollyal a számon néztem felemelt karomat, ahogy szépen lassan lefolyik rajta vöröslő vérem, majd lecseppenve lábamra folytatja útját, míg célt nem ér a fa padlón.

Minden egyes pillanatát kiélveztem – mások szerint beteges – hobbimnak. Sose fogom megérteni az emberek, ahogy ők se engem. Mindenkinek van valami féle hobbija, amivel elszórakoztatja magát. Legyen az művészet, írás, ívás, szex vagy mi egy más. Miért pont azt kell elítélni, ahogy én ütöm el a felesleges időmet? Nem mintha valaha érdekeltem volna úgy igazán az embereket. Csak felszínes volt az összes kioktatás amit kaptam, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük, vagy hogy legyen mit pletykálni. Mi értelme olyannal foglalkozni, akit valószínűleg évek múlva, akkor se ismernél fel, ha veled szembe jönne és még be is mutatkozna ki is ő. Végül is, nem az én dolgom mit tesznek.

-Sehun-ah! – hallottam meg egy ismerős hangot, amit őszintén, a hátam közepére se kívántam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fiatalabb egyént, és gyorsan eltűnni az iskolából, hogy ismét belefeledkezzek a szenvedélyembe.

– Hozzád beszélek, hyung! – ragadta meg alkaromat a magasabb, mire kissé felszisszentem. – Oh. Bocsi. El is felejtettem. – hajtotta le a fejét, mint aki rosszat csinált. – Nem gond. Viszont ne hívj „Sehun-ahnak”. Mond mit akarsz, hadd menjek a dolgomra. – tettem karba a kezeimet és kíváncsian fürkésztem macskás szemeit.

– Gyere el velem kávézni! – Nem szeretem a kávét. -hárítottam meghívását. Őszintén, nem volt kedvem se hozzá, se senkihez, se semmihez. Csak haza akartam menni, bezárkózni szeretett szobámba, és a kezembe tartani kedvenc pengémet, hogy aztán azzal, gyönyörű vágásokat ejtsek heges karomon, vagy combomon.

- Akkor együnk sütit! - talált ki hirtelen mást – Nem szeretem az édes dolgokat.. - vontam meg a vállamat.

– Mit szeretsz? Bármi legyen az, megveszem neked! – szinte kérlelt a szemeivel, hogy maradjak vele, hogy menjek el vele valahová. Mindegy hová, csak hadd legyen velem. Gyakran próbálkozik ezzel. Általában csak az idejét vesztegeti. Nem vagyunk olyan jóban, hogy őt válasszam az élvezet helyett. Viszont az előnyére válik, hogy makacs, én meg nem jövök ki jól a makacs emberekkel, mert nincs se erőm, de kedvem ellenkezni. Inkább csak sodródom az árral...

Lehunytam a szemeimet és egy nagyot sóhajtottam beleegyezve kérésébe. – Menjünk játék terembe… Ott nincs ilyen nagy fény. – mutattam fel az égre, és mivel már bőven tavasz közepe volt, a nap majd kisütötte a szemeimet. Meg eleve se szeretem a nagy fényt.

– Hyung! – ugrott a nyakamba Jongin, és szorosan magához ölelt, amit nem viszonoztam szokásomhoz híven. Persze ő ezt megszokta, és elfogadta, hogy nem vagyok oda a fizikai érintkezésekért. Ezek után minden szó nélkül indultunk el a legközelebbi pláza felé, megtartva magunk között a tisztes egy lépés távolságot.

Jongin végig beszélte az utat. Én csak néha helyeseltem, vagy megosztottam vele a rövid véleményemet. Végül is egész értelmesen elbeszélgettünk a rövid út alatt. Beérve a plázába, elfogott az a bizonyos hányinger. Szédülni kezdtem. Nem bírom a tömeget. Egyszerűen undorodom tőlük.

Levettem a pulcsimat, mert melegem lett nagyon. Alig várom, hogy beérjünk a terembe. Ott nincsenek sokan, hideg van, és sötét. Ellenben itt… Minden fényes, meleg, és tele van büdös, hangoskodó emberekkel. Nem mutatva mennyire rosszul érzem magamat, sétáltunk egyre gyorsabb tempóban a megfelelő helyre és emeletre.

-Hyung! Hova szaladsz? -próbálta felvenni a tempómat Jongin. Viszont nekem az egyetlen célom most csak egy nyugodt hely volt. Bar jelenleg, jobban vagyok a szobám magányára...

Egy nagyot sóhajtva álltam meg egy pad mellett, szinte centikre a játékteremtől. – Figyelj. Azt hiszem én haza megyek. – fordultam felé.

– Mi? Miért?- nézett rám hatalmas szemekkel, amikben láttam a csalódottságot. Jongin egy nyitott könyv. Nem ismerem igazán, mégis egy pillantásából látom mire gondol. Soha se találkoztam még ilyen őszinte és nyitott emberrel, mint ő. Azonban ez a része engem csak taszít. Nem értem miért kell idegenekkel beszélgetni, elhívni őket bárhová is, aggódni értük. Felesleges idő pocsékolás. Nincs értelme kívül állókat a magán problémákkal traktálni, hiszen ezzel csak a másiknak okozol gondot – legalábbis ha tényleg, őszintén érdekled. Amit kétlek. Ilyen nem létezik. Mindenki én központú, és saját maga a legfontosabb számára.

– Sajnálom, de rosszul vagyok. – zártam le ennyivel a dolgot és faképnél hagytam a kisebbiket. A fülembe dugtam a fülhallgatómat, és úgy siettem ki ebből visszataszító épületből, az undorító tömeg közül.

Nem szólt semmi se a fülemben, mert nem szeretem a zenét. Viszont valamennyire tompította a külső zajokat, így nem volt felesleges.

Mikor végre beestem otthon a bejáratin, egy hatalmas levegőt vettem. Végre csend, hűs és magány. Nincs itt senki vagy semmi ami zavarni vagy irritálna. Azt hiszem tényleg a legjobb otthon. Első lépéseim a szobám felé vezettek, de fél úton megálltam, mert egy igen puha dolgot éreztem meg a bokámnál. Egy kis mosollyal az arcomon guggoltam le a földre, és kezdtem el simogatni a hosszú szőrű, fekete cicát, ami dorombolt.

Igen, utálom az embereket. Azt hiszem a legjobb szó, amivel jellemezni tudom őket az az: undorító. Esetleg a visszataszító. Ellenben az álltokkal már másképp vagyok. Legfőképp a macskákkal. Ők őszinték. Ha valamiért hálásak, dorombolással fejezik ki, ha nem tetszik nekik valami azt kifejezik. Nem kötődnek oly annyira a gazdához, csak amíg az enni ad nekik. Szóval a lényeg, hogy szeretem a macskákat, illetve az állatokat.

Amikor a kis szőrcsomó elkezdett nyávogni, felemeltem és magamhoz ölelve mentem ki a konyhába, ahol a tényárja elé letéve őt, kivettem a szekrényből egy tasak macska kaját és kiöntöttem a tányérjába.

Ez után fogtam a táskámat és végre szeretet szobám felé vettem ténylegesen az irányt. A zsebemből kivettem a kulcsot, betettem a helyére, majd elforgattam. Mikor az kattant kitártam a fa ajtót. Egy fajta megnyugvás árasztott el belülről ahogy megéreztem a jellegzetes illatot ami mindig kering a helyiségben, ahogy megláttam az ismerős berendezést, és a sötétséget. Egy nagy sóhaj közepette léptem be a szobámba és dobtam le az ágyam mellé a táskámat. Utána az asztalomhoz mentem, és felkapcsoltam a kis lámpát, ami annyi fényt adott, hogy ne essek el a földön heverő ruhákban.

Leültem az asztalom előtt álló szürke fotelembe, és levéve a pulcsimat kezdtem el tanulmányozni hegekkel, és nyílt sebekkel díszített alkaromat. Egy széles mosoly húzódott ajkaimra, ahogy végig simítottam rajtuk mutató ujjammal.

Gyönyörű…

***

Ezek után teltek a napok, majd a hetek, végül mire észbe kaptam, már az évzárón álltam. Ismét vége egy évnek. Már csak a jövő év, és megszabadulok örökre a középiskolától. Nincsenek többé idegesítő tanárok, hangos iskola társak, nyafogó lányok és semmi más zavaró tényező.

-Hyung! -nehezedett egy nem kívánt személy hirtelen a vállamra. – El se hiszem, hogy jövőre ballagsz. – kezdett el nekem nyafogni, és hátulról ölelgetni. – Elengednél..? – néztem rá hátra a vállam felett, mire elhallgatott és egy lépést hátrált. Felé fordultam és végig néztem Jonginon. Le se tagadhatná milyen boldog, hogy végre elvégezte a második osztályt. Bár nem értem miért. Az iskola csak egyre nehezebb lesz…

– Tudom, még messze van a ballagásod, Sehunnie. – a hatalmas mosoly az arcán visszafogottabbá vált. – De van valami, amit el szeretnék mondani. Az én hatalmas titkom, amit az utolsó együtt töltött iskolás napunk végén szeretnék elmondani neked. – nézett fel szemeimbe. Az elmúlt években, amióta ismerem, soha se láttam ilyen komolyan mint ma. Talán.. most éreztem azt először életemben, hogy valaki teljesen őszintén el akar nekem mondani valamit. Egy titkot, amit csak ő és tudunk. Azonban valahogy mégse vágyom erre. Ha ő elmondja azt a hatalmas titkát, akkor az azt jelentené, már van köztünk egy bizonyos érzelmi vagy bizalmi kötődés. Viszont én nem akarok kötődni senkihez. Semmilyen módon sem. -Ahogy akarod. - válaszoltam neki érzelem mentesen. Nincs okom ezen aggódni. Még előttünk áll egy év. Az alatt bármi megtörténhet.

– Ezt ígéretnek veszem! – villantotta ki fogait egy mosoly keretében, ami még szerintem is aranyos volt… – Akkor mához egy évre találkozzunk az iskola mögött. – nyújtotta felém a kezét, amit kénytelen voltam elfogadni. Kezet ráztunk, majd leengedtem kezemet magam mellé.

Ismét úgy teltek a napok, mintha valaki folyamatosan tépkedné ki a lapokat a naptárból. Eltelt a június, majd jött a július és végül az augusztus. Minden egyszerű volt, pont ahogy szeretem. Nem voltam emberek között, nem mentem el otthonról feleslegesen. Őszintén, az utolsó napokra már – már hiányzott Jongin folytonos beszéde és társasága.

Szeptember első napja, egyben az iskola első napja is. Ezzel együtt elkezdődött iskolás éveim utolsó része.

Amint beléptem a hatalmas kapun az iskola területére, szemeimmel Jongint kerestem, hisz egész nyáron nem hallottam felőle. Legalább azt szeretném tudni él-e még. Viszont keresnem se kellett. Egy ismerős hang kiabált mögülem. – Sehun-ah!

Enyhe mosollyal az arcomon fordultam a hang irányába ami hívott magához. Tetőtől talpig végig mértem a közevetlen előttem álló személyt. Ugyan az a ruha, ugyan az a haj, a macskás szemek. Minden ugyan olyan, egy dolog kivételével. Azt hiszem Jongin megnőtt. Igen. Határozottan magasabb lett az elmúlt hónapok alatt. Vagyis...talán még a mosolya is más. Sokkal ragyogóbb, mint szokott. Ennyire boldog lenne az iskola miatt?

– Annyira hiányoztál Hyung! – lépett közelebb, ami miatt egy kérdés megfogalmazódott bennem. Miért biceg? Lenéztem lábára, majd fel a mosolygós szemekbe. – Oh. Volt egy kis balesetem tánc közben, és elszakadt egy szalagom… – húzta el a száját. – De semmi komoly, túl élem. – Mintha az előbbi ragyogást valaki ellopta volna tőle, úgy vált mosolya egyre átlátszóbbá.

Lehet csak képzelődöm. Őt ismerve már rég itt sírna nekem, ha bármi problémája lenne. Továbbra se ismerem annyira, hogy biztosan megmondjam mi jár a fejében. – Menjünk, mert elkésünk. – fordítottam hátat, mire a fiatalabb csak követett. Nem akartam, hogy jobban fájjon a lába, így alapjáraton gyors tempómat lassúra vettem, hogy ne maradjon le.

Így sétáltunk lassan az udvarra, ahol szétváltak útjaink, mert a saját osztályunkhoz kellett csatlakoznunk.

El se hiszem. Utoljára kell végig hallgatnom az unalmas nyitó beszédet. Az ünnepség után mindenki viszonylag rendezetten felment a saját termében, ahol az osztályfőnökök elmondták nagy vonalakban mire kell számítanunk ebben az évben, illetve az óra rendünket.

Órák után ismét összefutottam Jonginnal, kint a cipős szekrények előtt.

– Ma kijött egy új film. Elmegyünk megnézni? – nézett rám le a magasabbik. Vissza akartam utasítani, de nem találtam semmilyen indokot ár, hogy miért nem mehetek. – Kérlek… – harapott Jongin alsó ajkába, miután már hosszú percek óta némán gondolkoztam a válaszon. – Menjünk. De te fizeted az üdítőmet. – sétáltam el mellette, ki az épületből. Szép lassan ő is beért, majd mint régen mindig, neki állt beszélni, és be nem állt a szája egészen a moziig.

Annyira próbáltam koncentrálni a gyors beszédére, hogy teljesen megfeledkeztem a tömegről. Nem lettem rosszul. Nem pánikoltam. Csak Jonginnal foglalkoztam aki a nyári élményeit mesélte, hogy nyert három tánc versenyt, meg mi egy mást.

– Figyelj Hyung. Én megveszem a jegyeket, te addig állj be a büfé sorába, mert sokan vannak. Bökött oldalra a fejével, majd a kezembe nyomott pár ezer wont, és már ott se volt. Annak ellenére, hogy a lába fáj, és alig tud sétálni, elég gyorsan eltűnt. Vagy csak az én reakció időm lassú.

Ahogy kérte beálltam a sorba, ahol nem volt más választásom, mint az engem körbe vett emberekkel foglalkoznom, hiszen sokan voltak, és mindenki ment a saját feje után és lökdösődtek, kiabáltak.

Szédülök. Fáj a fejem, és hányingerem van. Azonban túl nagy a tömeg, hogy ki tudjak innen szabadulni egy könnyen. Egyre nehezebb lélegeznem. Minél több levegőt próbálok a tüdőmbe juttatni, annál kevesebb jön. Kezd elsötétülni minden…

-Sehunnie! -hallottam meg az ismerős hangot, ami megint engem szólított. Reflexszerűen fordultam a hang irányába – már amennyire tudtam. Megéreztem egy kezet a derekam köré fonódni, ami megtartott, majd kihúzott a tömegből és segített egy padhoz, hogy leüljek.

– Jól vagy..? – kérdezte meg Jongin percekkel később. – Igen. Csak van egy kis tömegiszonyom. – vettem nagy levegőket. Végre kapok levegőt.

Jongin felajánlotta, hogy menjünk haza, de ha már megvette a jegyeket, akkor nem akarom, hogy haza menjünk. Így miután kicsit lenyugodtam, be mentünk a kijelölt terembe és leültünk hátul, a szélére.

Nem számítottam arra, hogy romantikus nyál filmet fogunk végig nézni! Kész szenvedés volt. Az egész klisékből állt….

– Tényleg jól vagy? – nézett le rám a magasabb, ahogy a sötét utcákat róttuk céltalanul. – Jól vagyok. Csak kérlek, többé ne rángass el egy ilyen filmre se. – vakartam meg a tarkómat, majd beszívtam a friss levegőt. - Szerintem pedig aranyos volt.. - duzzogott.

-Jajj már Jongin. Létezik olyan ember a világon, aki eldobná az életét a szerelméért? Ilyen nem létezik. Az ember egy önző lény, aki csak magára gondol. Nincs olyan hülye, aki meghalna egy reménytelen szerelemért. Naiv vagy, nagyon. – ráztam meg a fejemet.

– Erről nem nyitok vitát Sehunnie. – tette karba a kezét mint egy gyerek.

Azt hiszem most először sikerült megnevettetnie, ami neki is feltűnt és elmosolyodott. Gondtalanul sétáltunk tovább, majd rájöttünk már késő van, így haza felé vettük az irányt, át az úttesten. Azonban figyelmetlen voltam. Csak úgy kiléptem az útra. Éles fék hang ütöttem meg a fülemet. Oldalra nézve csak két fényszórót láttam, és semmi mást, majd a sötétség…

Sehunnie….!

Mikor ismét kinyitottam a szemeimet, csak fehér és kék falak vetek körbe. A levegőbe beleszagolva sejthető volt hol vagyok. Rég nem jártam már kórházban...

Vajon elütött a kamion? Ha igen, miért nem fáj semmim?

Lassan ültem fel az ágyamban, majd körbe néztem az üres szobában. Sehol senki. Mi történt ponto...san.. - Jongin! - ugrott be hirtelen a kép kocka, amint egy kar ellök a mozgó jármű elöl.

Szinte kiugrottam az ágyból és szaladtam a nővérpulthoz, ahol rögtön tudta a nővér kivagyok, hiszen már kezelt. – Volt velem egy fiú! Hol van..? – néztem rá hatalmas szemekkel.

– Sehun, kérlek fáradj vissza a szobádba. – próbált visszaterelni, de én nem hagytam ennyiben. – Hol van?! – emeltem fel hangomat, amin azt hiszem én jobban meglepődtem mint ő. Mikor vált számomra ilyen fontossá Jongin?

– Sajnálom, de nem tudlak hozzá vezetni… – Mi? – néztem rá értetlenül. – Meghalt. Mikor kiért értetek a mentő, ő már halott volt.

Nem. Ez nem igaz. Ez egy rossz vicc. – Hazudik! – néztem rá fátyolos tekintettel. Viszont választ nem várva fogtam menekülőre a dolgot. Csak szaladtam amerre a lábam vitt. Végül ott kötöttem ki, ahol tegnap sétálgattunk. Minden teljesen normálisan nézett ki, egy dolgot leszámítva. A vöröslő foltot az autópályán…

Ez nem lehet a valóság… meghalt..?

Hetekkel később…

Nincs is szebb annál a látványnál, mikor a pengét végig húzod a bőrödön, majd a sebből szép lassan elkezd szivárogni a vörös vér, az meg végig folyik a saját útján, szabadon.

A baleset után hozzám került Jongin telefonja, és minden egyéb más cucca amit találtak nála, mert a szüleit nem találták meg, se semmilyen hozzá tartozóját. Mintha az egész család felszívódott volna…Mint később az iskolában kiderült, Jonginnak pár éve meghaltak a szülei, egy tűzesetben. Csak ő élte túl. Végig nézte, hogy halnak meg a rokonai, hogy szenvednek.

Közben azt is megtudtam egyik csoporttársától, hogy kikellet lépnie a táncegyesületből, mert súlyos volt a sérülése.

Belegondolva, én kötődni kezdtem egy olyan emberhez, akit nem ismertem. Azt hittem nyitott könyv. Hogy pontosan látom mi van benne. Azonban csak az csak a felszín volt, amit ő mutatott magából. Csak egy kis része önmagának.

A telefonját feloldva, és a névjegyzéket megnézve, egy telefon szám szerepelt ott. Az enyém. Ezzel együtt, egyetlen egy üzenet, az is a piszkozatok között:

„Sehun, úgy érzem sose mondhatom el az én titkomat. Nem akarom, hogy utálj miatta… mert én szeretlek..azt hiszem...”

***

Csak mentem a hang irányába, ami engem szólított, mint régen.

„- Sehunnie…”

Nem láttam sokat az utcából, csak annyit, amennyit a gyenge utcalámpa megvilágított.

„-Sehunnie...”

Hallottam meg ismét Jongin hívó szavát. – Kérlek várj meg… – indultam meg a hang irányába, egyenesen az út közepére. – Hiányzol… -suttogtam magam elé, egy széles vigyorral a számon. A kezemből folyt a vér, így végig nyomott hagytam ahogy jöttem ide.

Felnézve a földről, egy fényes szempár fúrta magát a tekintetembe, ami egyre csak közeledett. Megszűntek a hangok körülöttem. Megszűnt minden szín, és minden érzelem.

„-Jongin, itt vagyok….”

Csak egy éjszaka: 11.fejezet

Miután láttam azt a kis pornó részletet volt barátomról, nem is tudom mennyi ideig röhögtem kínomban a kanapén, ami szép lassan áttorkollt sírásba. Olyan… szerencsétlennek éreztem magamat. De hát igen. Ez van, ha ilyen naiv vagy Byun Baekhyun. Még is mit gondoltam én? Hogy a fenébe élhettem magam ennyire bele egy kapcsolatba! Már estem pofára párszor kapcsolat miatt. Miért nem tudok belőle tanulni? Miért kell elkövetnem újra és újra ugyan azt a hibát?Miután láttam azt a kis pornó részletet volt barátomról, nem is tudom mennyi ideig röhögtem kínomban a kanapén, ami szép lassan áttorkollt sírásba. Olyan… szerencsétlennek éreztem magamat. De hát igen. Ez van, ha ilyen naiv vagy Byun Baekhyun. Még is mit gondoltam én? Hogy a fenébe élhettem magam ennyire bele egy kapcsolatba! Már estem pofára párszor kapcsolat miatt. Miért nem tudok belőle tanulni? Miért kell elkövetnem újra és újra ugyan azt a hibát?

Örülök, hogy Jongdae legalább tudta, mire van ilyenkor szükségem. Nem szólt egy szót sem. Csak magához ölelt, és várta, hogy megnyugodjak. Mindig hálás leszek neki azért, hogy mellettem van mindig.

***

-Baekhyun. Megint itt van… -szólt be a szobába Jongdae unottan a kanapéról. – Nem érdekel! Hagyd figyelmen kívül! – kiabáltam neki ki és ismét a telefonomnak szenteltem a figyelmemet.

Az elmúlt hat napot barátomnál töltöttem. Persze nem terveztem ennyit itt maradni, de amikor haza akartam menni, mindig ott volt a házam előtt vagy Chanyeol, vagy Sehun! Na meg amióta kitudódott legjobb barátom lakhelye a számukra, itt is megjelennek.

Vagyis Sehunt csak egyszer láttam itt. El is küldtem, és azóta nem jött ide. Azonban Chan más. Ő annak ellenére, hogy lekiabáltam, minden nap ide jön, hiába.

Nem akarok vele beszélni. Nem akarom látni, se hallani. Csak el akarom felejteni őt, Sehunt és Luhant. Mintha… Meg se történt volna az az elmúlt jó pár hét.

-Ya! -trappolt be hozzám idegesen, percekkel később Jongdae és mellém huppant az ágyán. – Értem én, hogy lelkileg összetörtél, meg minden egyéb ilyesmi, de mit szólnál, ha megbeszélnéd velük, majd örökre elfelejtve őket, haza költöznél végre! Annyi ideje vagy már itt, hogy lassan téged duglak meg. De tényleg!..egy hét kihagyás nekem sok. – dőlt végül el mellettem.

– Csak nyugodtan. – fordultam felé teljesen komolyan. – Már gondoltam rá régebben, de mindig elvetettem mert a legjobb barátom vagy. – az a sokk ami kiült az arcára, mindent megért. Picit elmosolyodtam. – Hagyjuk. – ültem végül fel, de szinte rögtön visszahúzott maga mellé, majd fölém terpeszkedett. – Komolyan mondtad..? – fúrta tekintetét enyémbe.

Én tényleg átgondoltam ezt? Ennyire ki lennék éhezve? – K-komolyan gondoltam! -dadogtam kissé bizonytalanul.

– Ha így van, akkor csókolj meg. -hajolt hozzám közelebb, szinte ajkaimra suttogva a szavakat.

Végig nyaltam alsó ajkamon, majd kicsit feljebb emelve a fejemet érintettem össze ajkainkat. Azonban rögtön el is váltam tőle, mert rákellet jönnöm, ez egy hülye ötlet volt.

– Sajnálom. Ez mégse megy... – húztam el a számat mire Jongdae egyszerűen elmosolyodott és adott egy puszit a számra. – Tudtam, hogy nem gondolod komolyan. -szállt le rólam.

– De most őszintén, Baekhyun. Te szerelmes vagy valamelyikbe? – nézett rám halál komolyan. -Nem tudom. Vagyis Chanyeol iránt nem érzek a szimpátián kívül semmi mást.

– És Sehun iránt? -simogatta picit meg a hátamat. Mit mondjak? Vagyis..én se tudom a választ. Szerelmes voltam belé, tényleg? És most az vagyok?

-Jongdaee~ -kezdtem el neki nyafogni. – Miért ilyen nehéz az élet?!

– Sajnálom, Baekkie. Ez jutott… -nevetett fel barátom a kínomon.

***

Végül két nap alatt sikerült rávennem magamat, hogy hazamenjek. Elhoztam a legtöbb cuccomat Jongdaetól, amiket felhalmoztam ott, ezért ebből kifolyólag ülök jelenleg a szobám közepén egy nagy halom ruhával körbe véve. Mindent amit találtam a szekrényembe, és barátomnál, kivágtam a szoba közepére, hogy én most mindent összehajtom, és kiszortírozom. Azt hiszem kicsit nagy dologba kezdtem bele. Már vagy három órája itt ücsörgök, de a felével se vagyok meg.

Mikor végre estére befejeztem az egészet, boldogan álltam fel nyújtózkodni. Nem sok ruhát dobtam ki… Csak azokat amiket már nagyon elhordtam..

Viszont egy csomó ruha összegyűlt, ami Sehuné és nem az enyém. Megtehetném, hogy kidobom őket, de akkor nem hagyna a lelkiismeretem aludni.

Leültem a földre, szemezve a ruha halommal. - Mit kezdjek veletek..? -böktem meg őket egy picit. - Kidobni biztos nem foglak. Hordani se, mert nem az én méretem. Vissza adni meg… -haraptam ajkamba idegesen. - Ahh.. - dőltem el a puha szőnyegen és le fel kezdtem el gurulni az arcomat a tenyerembe temetve. -Mit csináljaakh?! - kiabáltam mint egy idióta.

Nekem is van ott egy csomó ruhám, ami ráadásul még kell is! Viszont nem akarok találkozni Sehunnal. – Jézusom! Baekhyun! Szedd össze magadat! – adtam magamnak egy pofont, majd felültem. – Elmegyek hozzá most azonnal és hozzávágom a ruháit! Meg elhozom a sajátjaimat..

Ezzel az elhatározással kaptam magamra valami tűrhető ruhát, majd zacskóztam be Sehunét, és indultam utamra. Furcsa érzés volt megint Gangnam utcáin sétálgatni.

Már sötét volt, így utamat az utcai lámpák sárgás fénye világította be, egészen a hatalmas lakásig. Egy nagy levegőt véve nyomtam meg a kaputelefonon a neve melletti kis gombot.. A szívem a torkomban dobogott. Mit fogok neki mondani? Miért jöttem?

Vagyis mi?! Hát a ruháját hoztam! – Igen? – szólt bele Sehun hirtelen, mire megijedtem, és fogtam magamat, és megnyomtam a törlés gombot. -Ahh hülye! Hülye! – kezdtem el a fejemet ütögetni. Tényleg. Minek nyomtam ki? Nem most beszélek vele először.

-Baekhyun? – hallottam meg megint Sehun hangját. Viszont akármennyire nézelődtem, nem láttam őt sehol se. Beképzelem magamnak? Azt hiszem kezd elmenni az eszem… -ráztam meg a fejemet. – Ya! Byun Baekhyun! Feletted! – hallottam ismét az ismerős hangot, már kicsit hangosabban. Felnéztem, és Sehun ott lógott ki az ablakból! Az az idióta! Bármikor kieshet!

Miután nem szólaltam meg, csak álltam ott mint egy szobor, Hunnie egyszerűen csak eltűnt az ablakból. Biztos nem kíváncsi rám.. Nem mintha én nagyon találkozni akartam volna vele. Viszont percekkel később, kinyílt mögöttem a nagy fém ajtó. Az ismerős alak egy kis mosollyal az arcán támasztotta ki a lábával. - Nem jössz be? Hideg van. - nézett körbe, míg én csak lefagyva tudtam őt nézni, egy hatalmas gombóccal a torkomban, és remegő lábakkal.

Miért van rám még mindig ilyen hatással? Pedig több mint egy hét telt el...