Életem
leghosszabb estéjét töltöttem Chanyeollal. Be nem állt a szája,
addig, amíg nem tömtem tele kajával, és zártam be a szüleim
szobájába aludni. Úgy viselkedett mint egy neveletlen gyerek. Nagy
türelem kellett hozzá, hogy ne pofozzam fel. Azonban reggel mindent
folytatott ott, ahol abba hagyott.
– Jézusom
Chanyeol! Kiteszlek az utcára ha megint megszólalsz! – vágtam
szinte hozzá a két darab becsomagolt szendvicset, amit azért
csináltam neki, hogy ne haljon éhen szerencsétlen az iskolában.
Csak vigyorogva lépett egyre közelebb hozzám, majd egy puszit
nyomva az arcomra köszönte meg a szendvicseket és már teljesen
elkészülve állt az ajtóban fülig érő szájjal. Nem igazán
tudtam mire vélni a jó kedvét, de hát amíg nem dumál nekem,
édes mindegy mi jár abban a hatalmas fejében.
Felkaptam
a táskámat, és már lökdöstem is ki az ajtón az égimeszelőt.
Most komolyan, mivel etetik ezt otthon? Lehet vagy két méter magas.
Az iskolába vezető út, nem is volt
olyan fárasztó, mint sejtettem, mert Chanyeol nem beszélt, csak jó
kedvűen, szinte szökdécselve haladt mellettem. Igazi kihívás
volt követni a hatalmas lépteit. Komolyan, mire elértünk az
iskoláig, folyt rólam az izzadság és lihegtem mint egy kutya.
Chanyeol csak boldogan és emelt főve sétált be az osztályterembe,
míg én úgy, mint egy megtört állat, lehajtott fejjel ültem a
padomhoz és lehajtva a fejemet a padra tetettem alvást. Nem
hiányzik, hogy belém kössenek. Vajon Hyung, hogy van? Meg kéne
látogatnom? Egyáltalán akar engem látni?
Elkezdődött az osztályfőnöki óra,
ahol a tanár kijelentette, nagyot csalódott bennem. Nem nézte
volna ki belőlem ezt. Akármennyire is próbálta sugározni felém
csalódottságát, nem ment neki. Sose kedveltem, és nem is fogom.
Nem érdekel mit gondol rólam.
Óra után szokásosan elmentünk
reggelizni Chanyeollal, amit persze ő fizetett. Bár pakoltam
szendvicseket, tudtam, hogy egyikünk se fogja megenni. Azonban,
mikor megláttam ahogy boldogan majszolja a száraz kenyeret, csak
nagyokat pislogtam rá. Lenne pénze valami finomabb kajára… mégis
azt eszi amit neki csináltam. Ez a fiú nagyon buta.
Akármennyire próbáltam kerülni Chanyeolt, mindig a nyomomban volt, és akármennyire próbálkoztam, hogy megtaláljam Hyungot, sose sikerült. Ez most már mindig így lesz?
Akármennyire próbáltam kerülni Chanyeolt, mindig a nyomomban volt, és akármennyire próbálkoztam, hogy megtaláljam Hyungot, sose sikerült. Ez most már mindig így lesz?
Épp feladtam minden reményemet, hogy
tudok vele beszélni ma, mikor egyszerűen csak kézen fog valaki és
kihúz az iskolából minden szó nélkül.
- Hyung. – szólítottam meg, de nem kaptam választ. – Huyng! – szóltam ismét, kicsit erélyesebben, ami megtette a hatását, mert Baozi megfordult és szorosan magához vont.
- Sajnálom, Baekhyun. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. – nézett fel rám szomorúan, de ahogy villantottam felé egy mosolyt, ő viszonozva azt meredtünk egymásra, ami hangos nevetésbe torkollott át.
- Hyung. – szólítottam meg, de nem kaptam választ. – Huyng! – szóltam ismét, kicsit erélyesebben, ami megtette a hatását, mert Baozi megfordult és szorosan magához vont.
- Sajnálom, Baekhyun. Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. – nézett fel rám szomorúan, de ahogy villantottam felé egy mosolyt, ő viszonozva azt meredtünk egymásra, ami hangos nevetésbe torkollott át.
Jó volt ismét így látni őt. Végre
nem leszegett fejjel sétált a folyosón, vagy épp a földön ülve
hagyta, hogy megalázzák. Vagyis nagyon remélem, többé nem fogom
úgy látni őt.
Mivel Hyung sikeresen elrángatott a
suliból órák vége előtt és a táskám is bent maradt,
meghívattam magamat vele egy fánkra. Mindaddig boldog és fesztelen
voltam, míg nem írt a colos.
„Hol vaaaagy? A suli előtt várlak
a táskáddal! Siess, mert kidobom a kukába!”
Egy nagyot sóhajtva álltam fel, mert
nem akarom, hogy a táskám a kukában végezze. Úgy ismerem a
nagyfülűt, hogy komolyan megteszi.
– Nekem mennem kell, Hyung. Chanyeol
azt hiszi vicces ha kidobja a táskámat. – vakartam meg a fejemet,
majd elköszönve tőle vettem fel egy kényelmes tempót, amíg nem
rezgett ismét a zsebembe a telefonom.
„Kapsz négy percet.”
– Hogy ásnád el magadat Park
Tökéletes Chanyeol! – kiabáltam magam elé, majd nem tétovázva
kezdtem el futni, hogy oda érjek.
Mikor megpillantottam a fiút, ismét
erőre kaptam, bár már kiköhögtem a tüdőmet.
– Add oda Chanyeol! – rivallok rá
idegesen. Fel is fogja a helyzetét, hiszen felemelve a kezeit,
védekezve hátrál. – Ha most ide adod, megúszod egy kis
veréssel. De ha nem, aludhatsz a kertben! – lépdelek egyre
közelebb, ám csak a colost tartom szem előtt, aminek meg is lesz
az eredménye szép esésben. Vagyis majdnem, hiszen Tökéletes
Chanyeol mindig akkor van ott amikor kell, mint most, és el is
kapott.
– Jól vagy? – kérdezi fejem
felől mély, dörmögő hangja. Csak bólintok és már kapnám is
ki a kezéből a táskát, de ő azt fel emelve jelzi, hogy ez nem
lesz ilyen könnyű.
– Kérek egy puszit, a számra, és megkapod. – vigyorog rám győzelem ittasan.
– Kérek egy puszit, a számra, és megkapod. – vigyorog rám győzelem ittasan.

