You are too perfect 11. fejezet

– Még mit nem. Csinálj amit akarsz. – löktem el Chanyeolt és elindultam. Pillanatok múlva megéreztem egy hatalmas tenyeret a vállamon, majd maga felé fordítva nyomott egy puszit az orromra. Elém dobta a táskát, majd boldogan dúdolva indult meg hozzám, míg én nagyokat pislogva próbáltam felfogni a történteket.

– Idióta. – mormogtam magam elé és felkapva a táskámat követtem hazáig, ahol nagyon is otthon érezve magát dőlt el a kanapén bekapcsolva a tévét, kajáért könyörögve.

– Én fizetem a reggelid mióta. Megérdemlek egy kis saját készítésű kaját! – nyávogott mint egy kisgyerek, amit nem bírtam egyáltalán azért oda vonszolva magamat huppantam rá a hasára és kényelembe helyeztem magamat, miközben ő hangosan felnyögött és kapálózott, mert nem igen kaphatott levegőt.

– Legalább ülj lejjebb a nagy seggeddel. – sóhajtott egy nagyon, már amennyire tudott. Megsajnálva őt ültem úgy rajta, hogy ne nyomjam semmijét se nagyon.

– Tudod ki segge a nagy. – puffogtam neki és megugrottam egy picit hogy fájjon neki. Feljajdult, és egy mozdulattal lökött a kanapé másik oldalára és mászott fölém.
- Most legyen nagy a szád. – vigyorgott rám, mire csak grimaszoltam és próbáltam kimászni alóla. Viszont teljes súlyával rám nehezedett és ott tartott.

– Kövér vagy. – mondtam ki a tényeket. Viszont ahogy kicsúszott ez a számon, meg is bántam, mert olyan fájdalmas kifejezés ült ki az arcára, hogy rögtön meg is sajnáltam szegényt.. Nem értettem.

Lemászott rólam és inkább a kanapé másik végébe foglalva helyet kezdte kapcsolgatni a tévét. Nagyokat pislogva felé figyeltem egy ideig rezzenéstelen arcát, majd megelégelve a dolgot kimentem a konyhába két adag rántottát összedobni.

Mikor kiértem a tányérokkal a nappaliba, Chanyeol már aludt. – Minek csináltam meg, ha most meg alszol? – sóhajtottam egy nagyot ahogy letettem a tányérokat a dohányzó asztalra.

Valahogy így teljesen más volt a kisugárzása. Általában mindig összeszedett, sérthetetlen. Azonban most ártatlanak tűnik, mint egy kölyök kutya. Sebezhető.

Annyira figyeltem a mozdulatait, apró rezzenéseit míg aludt, hogy észre se vettem mikor besötétedett. Nem akartam, hogy fájjon a háta, így elkezdtem ébresztgetni.

– Chanyeol. Ha aludni akarsz menj be a szobába. – rázogattam óvatosan a vállát, míg nem morrant egyet. Nem volt egy könnyű menet felkelteni, de végül bevánszorgott a fürdőbe és egy zuhany után az én ágyamba kötött ki. Az enyémben! Mikor megmondtam, hogy anya szobájában alszik!

Viszont annyira aranyosan be fészkelte magát az ágy egyik végébe, hogy nem volt szívem elküldeni.

– Akkor alszok a másikban… – forgattam meg szemeimet lemondóan, de amint elindultam, hosszú ujjai fonódtak a csuklómra és csillogó szemeivel kérlelt a maradásra.

– Aludjunk együtt. Ígérem, itt maradok az én felemen. – húzódott még jobban a falhoz miután elengedett. Nem értem Chanyeolt. Egyszerűen azt hiszi az ember, hogy egy nyitott könyv, de közben nagyot téved. Hiszen ha belegondolok, semmit se tudok róla azon kívül, hogy jobb módú családból származik, mindig boldog, népszerű és talán meleg. Ő sose beszél a családjáról, bezzeg én meg folyton magamról dumálok neki még akkor is, ha nem kedvelem Mr. Tökéletes Park Chanyeolt.

– Legyen. – feküdtem az ágy másik végébe, hogy a legtávolabb legyek tőle. Magamra húztam a takarómat és kifelé fordulva próbáltam aludni. Sajnos akármennyire is erőlködtem nem jött álom a szememre. Folyamatosan pörgött az agyam. Hyungon gondolkoztam, Chanon gondolkoztam és magamon. Nem is én lennék, ha nem gondolnék magamra, állandóan. Miért engedtem egyáltalán, hogy itt maradjon egy hétig? Nem jelent nekem ő semmit sem. Egy jelentéktelen ember, akivel mindig keresztezik egymást az útjaink.

Mire észbe kaptam, hogy aludni kéne, már reggel volt. Az ébresztőig volt még fél óra, így nem akartam már vissza aludni. Vagyis el aludni, hiszen egy szemhunyásnyit se aludtam az este.