Last

Ajánlott zene: Chen, Xiumin és Baekhyun - For You

Wooshin összekócolta haját idegességében. Hwanhee ismét nem vette fel a telefont. Az utolsó alkalom, amikor látta Hwanheet, két hete volt és akkor nagyon gyengének tűnt. A vörös hajú mérhetetlenül aggódott, mi történhetett barátjával. Még egyszer ránézett a kijelzőre, mielőtt visszatette azt a zsebébe.

Nem tűri ezt tovább, így azonnal fogott egy taxit, amivel egészen Hwanhee lakásáig ment. Az előző alkalommal, amikor itt járt, Hwanhee nem volt itt. Wooshinon nyugtalanság hatalmasodott el, mert mi lesz, ha barátját egy másik emberrel találja majd? Csak arra tudott gondolni, hogy sírni fog. „Nem. Ő sose tenne ilyet velem. Bízom benne,” motyogta Wooshin.

Nemsokára Hwanhee lakása elé ért és kétszer kopogott az ajtón. Az ajtó nyílt, és Wooshin majdnem sikított örömében. Minden megfigyelés nélkül ölelte meg a személyt, akit Hwanheenek feltételezett. „ Te, nagyon hiányoztál! Miért nem válaszoltál a hívásaimra, a fenébe is?!” kiabált. Az előtte álló megfogta a vállát, mire végre felnézett rá. Egy középkorú férfi volt. Biztosan nem Hwanhee.

Wooshin elpirult zavarában és hátrább lépett. „Sajnálom! Ez nem Lee Hwanhee lakása?” kérdezte félénken. A férfi arca megenyhült „Hwanhee kórházban van két hete. A nagybátyja vagyok.” Wooshin tágra nyílt szemekkel nézett rá.

„A-a kórházban? Miért?” A férfi kényelmetlenül csoszogott. „Wooshin, ugye? Hwanhee barátja? Nagyon sokat mesélt rólad. Azt hittem majd ő el fogja neked mondani magától.”Az aggodalom szikrázni kezdett Wooshin mellkasában. Hwanhee nagybátyja megadta neki a kórház címét. Megköszönte neki a gyorsaságát mielőtt elsietett, és hívott egy taxit.

Az út alatt, Wooshin nem tudott nyugodt maradni. Iszonyúan tudni akarta Hwanhee jól van-e. Nem sokkal később a taxi megállt és miután kifizette, el futott. Egyenesen a recepciós pulthoz ment. „Megtudhatom… megtudhatom merre van… Lee Hwanhee szobája?” zihálta. „Természetesen. Az ötszázhatos az ő szobája.”

Megköszönte a segítséget és gyors léptekben haladt a szoba felé. Megállt kint, mielőtt belépett. Meglátta, ahogy Hwanhee bent van, és az ablakon bámul ki. Amikor a barna hajú meghallotta az ajtó nyitódását, letörölte előtörő könnyeit. Mikor megfordult, meglátta Wooshint.

„Hyung! Én-” „Miért nem mondtad el?” kérdezte Wooshin gyengéden. Bezárta az ajtót és az ágy irányába sétált, ahol leült és megpuszilta Hwanhee kezeit. Hwanhee csendben maradt. Wooshin utálta ezt. A fiatalabb mindig teli van élettel és hangos. Az a Hwanhee akit ismert, nem tudott csendben maradni.

Amikor végre Hwanhee beszélni kezdett, a hanga alig halható volt. „Leukémiás vagyok hyung. És… későn vettük észre. Nagyon kicsi az esélye, hogy én-” kezdett el zokogni. Wooshin szorosan magához ölelte. A kezei remegtek, amit a másik észre vett.

Később Wooshin lecsendesítette Hwanheet. „É-én e-el akartam mondani, m-mert...” zokogott fel ismét. „Mert tudtam, hogy a-aggódni fogsz… „ A vörös hajú csendben maradt, miközben a könnyeivel küszködött.

„Hwanhee… „ Nem tudta mit mondjon neki pontosan.

„Én nem adlak fel!” Monda ki végül Wooshin. „ Az a csekély esély is sok itt. Nem érdekel hány százalék. Én itt vagyok támasznak neked.” Hwanhee arca megrezzent és elengedett még néhány könnycseppet. Vett pár nagy levegőt. „Nem akarok meghalni, hyung. H-hosszú életet akarok, ami elég kettőnknek… ahol együtt öregszünk meg… összeházasodunk… egy nap..” nyöszörgött.

„Nem fogsz meghalni, Hwanhee. Erős vagy, ugye?” mondta Wooshin. Hwanhee elengedett egy kis mosolyt és felnézett Wooshinre. „Szeretlek, Hyung.” motyogta. Wooshin elpirult. „Én is szeretlek te nyafogó kölyök.” kuncogott. Hwanhee lebiggyesztette ajkait. „Hyung, miket mondasz~”

A következő héten Wooshin visszament a kórházba meglátogatni barátját. Nem tudta gyakran meglátogatni őt, ezért nagyon aggódott érte. Ugyan az a szoba felé ment, mint a múltkor. Ahogy közeledett szipogásokat hallott bentről. Hatalmas szemekkel és hevesen kalapáló szívvel nyitott be az ajtón.

Hwanhee az ágyon feküdt és gyengébbnek tűnt mint valaha. A nagybátyja mellette állt, és vele voltak a – feltételezett – szülei és a doktor. Hwanhee szemei félig nyitva voltak, és a szívmonitor épphogy csak jelzett. „M-mi az?” Wooshin nyikkanni se tudott. Bizonytalan lábakon közeledett az ágy felé.

Az orvos felnézett rá, és csak szánalmat, meg szomorúságot látott szemeiben. „Mi… mi nem tudtunk segíteni rajta.” Wooshin szélesre nyílt szemekkel sétált a doktor mögé. Lenézett az ágyon fekvő barátjára. „Ez az… amiért nem… akartam, hogy tudd. Én saj-” A vörös hajú elhallgattatta, megsimogatva udvariasan a másik állát.

„Minden rendben, Hwanhee.” Wooshin hangja sokkos volt és a könnyeivel küszködött. Hwanhee éppen hogy bólintott. „Szeretlek, Wooshin-hyung…” fújta ki a maradék levegőt a tüdejéből, és a szívmonitor kiadta az utolsó csipogást. A hangra Wooshin a térdeire esett, és teljes szívéből zokogni kezdett. Nagyon fájt neki. Ebben a pillanatban nagyobb megbánást érzett, mint valaha.

„Én nem tudtam…. Elmondani neked, hogy én is szeretlek..”