My little devil 2.fejezet

Chanyeol:
A héten már sokadjára riasztottak minket erről a sivár, elnyűtt környékről, ahova ez alkalommal engem küldtek ki. Egy kósza pillanat erejéig sem fordult meg fejemben, hogy bármi komoly, vagy érdemleges történt volna. Megfáradtan, szenvtelenül lépkedtem a kopottas fa ajtó elé és a küszöbön megtörölve lábamat, az eresz alá bújva, hogy védtelen fejemet ne érje a hatalmas eső cseppek lehulló rengetege, bekopogtam. Szinte rögtön választ kapva felhívásomra, ajtót nyitottak. Két megtépázott, könnytől és vértől ázott arcú s ruhájú gyermek, remegő testének látványa fogadott.
– Mi a gond? – kérdeztem eléjük guggolva, de miként egyik sem felelt, az ordításokat hallva fegyveremet elővéve tártam ki az ajtót, utat törve magamnak a patkány fészekbe a gyermekeket magam mögött tudva.
Az anyjuk a nappali olaj foltos szőnyegén feküdt, kiürült alkoholos flakonokkal és üvegekkel körbevéve, megállás nélkül értelmetlen, összefüggéstelen mondatokat szajkózva. Ahogy lépkedtem, a parketta nyikorgott a talpam alatt, hol hangosan, hol halkabban. Egyre csak az ordítás irányába siettem és a földön, vérében fekvő férfira rontottam az ajtót. Súlyos gyomor sérülést szenvedett el, és vérének jelentős részét már el is vesztette. A túlélésre való esélye a nullával egyenlő. Átadtam a terepet társamnak, aki jelzésemre idejött. Amíg ő ellátta a sérült férfit, én felfedeztem a ház minden egyes zugát. A földön használt óvszerek voltak szétdobálva, illetve zsebkendők, meg egyéb szemét. Néhány állattetemet is találtam a sarokban elhelyezett méreg körül. Ez a hely nem arra való, hogy emberek éljenek itt. Néhány szép nagy méretű csótányt is láttam bemászni a porosodó ágy alá. A szoba erősen bűzlött a vizelet szagát, más testnedvektől, illetve a tetemektől és az alkoholtól.
A védtelen gyerekek egyre beljebb merészkedtek.
– Ez nem gyermeknek való látvány… sajnálom... – pillantottam a fiú megtört tekintetébe. Láttam, hogy mindkettő remeg az idegtől, s a kintről beáramló hűvös levegőtől. Vastag kabátomból kibújtam és a kislányra terítettem, az ingemet pedig a fiúra, és kivezettem őket a kocsihoz. Rögtön értesítenem kellett a gyám hivatalt, de az első utam a rendőrőrsre vezetett a gyerekekkel.
– Ha megérkeztünk, kérdezni fogok pár dolgot… rendben? – a fiú bólintott.
Fáradtan csorogtak le a hűvös ablakokon a folyamatosan erősödő zivatar hatalmas cseppjei. Elmerengve bámultam az egyre élénkülő szélnek, engedelmeskedve hajlongó fákat. Az egész autó a kintről beszűrődő csapadék, hangosodó kopogásától zengett. Ez egyféle nyugalmat is árasztott, de különösen nyomasztó légkört teremtett körénk. Csöndben telt az utunk az őrsig, és amint megérkeztünk, bevezettem őket az irodámba. Leültettem őket egy-egy faszékre, és a füzetemet a kezembe véve pillantottam ártatlan arcukra.
Régóta először izgultam bármi miatt is. Azt akartam, hogy biztonságban érezzék magukat, és hogy a továbbiakban is jó helyre kerüljenek. A fiú nagyon emlékeztetett engem a régi barátomra, aki ugyan ilyen sorsra volt szánva, s a rendőrség nem tett semmit az érdekében. Idejekorán, saját szülei oltották ki életét. Sosem voltam még életem során olyan mélyen, mint akkoriban.

– Mennyi idősek vagytok? – kezdtem csak viszonylag finoman a kérdezősködést. Miután válaszoltak, bele vágtam a közepébe. Mikor megláttam, hogy sóvárgó tekintettel bámulják az asztalomon heverő nyalánkságokat, elmosolyodtam és közelebb toltam hozzájuk a szinte teli dobozt, melyben hat darab mázos sütemény lapult, majd egy-egy vizes flakont, hogy igyanak. Ezek után kezdtem belemerülni a kérdéseimbe. Nagyon megdöbbentett, amiket mesélt a fiú.
Elgondolkoztam egy kicsit. A gyám hivatal még nem döntött a sorsukról, így nem sok választásom maradt.
– Ma nálam fogtok aludni..rendben? -mosolyogtam biztatóan. – Aztán holnap meglátjuk mi lesz -sóhajtottam gondterhelten. Iszonyatosan nyomasztott a tudat, hogy ismét ilyesmivel szembesültem annyi év után.
– Mikor megyünk? – nézett rám hatalmas, csillogó szemeivel Baekhyun.
– Akár most is mehetünk. De akkor még kettesben szeretnék veled elbeszélgetni – mondtam mélyen a fiú szemeibe nézve, és az aktát, amit elkezdtem írni róluk, a helyére rakva pakoltam össze asztalomon fontosabb személyes értékeimet és indulásra készen álltam fel asztalomtól. Már sötétedett odakint.
A kislány könnyes szemekkel kérdezte meg a bátyát, hogy ugye nem hazamennek-e, de elég hamar sikerült megnyugtatnunk. Mikor láttam, hogy elvesz egy darab csokis fánkot Baekhyun, szóltam neki.
– A kocsiban nem lehet enni. Tedd vissza. Ha nálam leszünk, ott úgy is van más édesség, meg rendes kaja is – mosolyogtam rájuk és kivezettem őket a rendőr kocsihoz. Nem laktam messze a munkahelyemtől, így nagyon hamar odaértünk. Bevezettem őket a lakásomba. Egyedül élek, és kifejezetten rendszerető emberként vezetem szerény háztartásomat. Megmutattam nekik a vendégszobát és a koszos, elnyűtt ruhájuk helyett adtam nekik pár kinyúlt, kellemes illatú hálóinget, két törülközőt és megmutattam nekik merre találják a fürdőszobát.
– Én addig főzök valami vacsorát... – simogattam meg fejüket.
Már odakészítettem nekik a komódra a fertőtlenítőt és a kötszereket, és bekapcsoltam a mese csatornát a nappaliban. Átöltöztem itthoni ruhába, raktam fel főni egy kis tésztát, és amint megláttam, hogy kijöttek, odamentem hozzájuk segíteni. A használt törülközőket a kanapé háttámlájára terítettem, míg ők kényelmesen elhelyezkedtek. Lefertőtlenítettem a nagyobb, s komolyabb sérüléseiket.
– Ha szeretnétek segíthettek főzni.. – mosolyogtam, hátha kicsit jobb kedvük lesz, és kicsit kikapcsolnak a nyugodt közegben. – De ha nincs kedvetek nem erőltetem, itt van a távirányító... és megágyaztam nektek a vendégszobában is – nyújtottam feléjük a kopottas kapcsolót. Annyira nem értek a gyerekekhez, de megteszek mindent, ami tőlem telik.
A kishúga elég hamar elaludt, így bevitte és lefektette a vendégszobába, ahol nyugodtan tud pihenni. Mire visszajött, már majdnem kész volt a vacsora.
– Egyébként, hogy is hívják? – kérdezte Baek, leülve az asztalhoz.
– Elnézést – nevettem kicsit kínomban. – Park Chanyeol vagyok… tegezz nyugodtan – mosolyogtam, miközben egy szedő segítségével próbáltam a tányérjainkba főtt tésztát varázsolni.
Nem akartam késő este is ezzel a témával nyomasztani, de itt volt a lehetőség, hogy megbeszéljük a dolgokat.
– Amíg fürödtetek hívott a társam. Édesanyátokat letartóztatták, édesapád pedig..elhunyt.. - mondtam halkan. – A gyám hivatal át akar helyezni titeket az árvaházba.
– Nem érdekel mi történt azokkal –mondta komoran, az asztalt, s lábait fürkészve. –Viszont. Nem fogunk árvaházba menni. – El sem bírom képzelni, miket élhettek át.
-A régebbi kérdéseire válaszolva. Engem nem nagyon molesztáltak. Legalábbis a fogdosásnál nem mentek tovább, de Yurát, napi szinten erőszakolta az apánk. Meg amikor nem volt pénzünk, befogták prostituáltnak.. - szorult ökölbe idegességében a keze. Láttam rajta, hogy igen nehezére esett erről egy idegennek beszélni. - Akkor még csak 8 éves volt... – sóhajtott. Milyen fiatal, mégis mennyit megélt már.
– Ma, mielőtt kiértünk hozzátok, mi történt az apátokkal? – Láttam, hogy morfondírozik magában, hogy elmondja-e vagy ne, de végül bele kezdett.
-Ma, amikor bementem a szobába, mert nem hallottam már a sikításokat, apám a földön kuporgott a hasát fogva.. Yura, meg egy törött üveget tartott a kezébe. De ez önvédelem volt! – nézett rám aggódva a fiú. Közben én is gondolkozni kezdtem. Mivel gyerek, és bizonyítani tudjuk, hogy önvédelem volt, biztos, hogy nem lesz semmi gond. Viszont addig nem akarom áltatni, míg nem lesz biztos a dolog.

– Ugye..nem lesz semmi baja neki? –nézett fel rám hatalmas, barna szemeivel.