My little devil 3.fejezet

Baekhyun:

– Nem fog semmi baj se történni, ne aggódj. – veregette meg a vállamat a férfi. – Elég mára. Egyél és menj aludni te is. – kezdett el ő is enni. Bólintottam, majd néma csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat, ami most nem felmosóvíz ízű volt. Amíg az idilli csendet, csak a halk csámcsogás szakította félbe, volt időm jobban feltérképezni a helyet. A falak egyszerű citromsárgával voltak lefestve,szinte minden helyiségben amit eddig láttam. A konyhában inkább a szürke színek uralkodtak. A bútor szürke, ahogy a csempe is a falon, és a padlón is. A nappali ennél kicsit melegebb hangulatot árasztott a barnás parkettával és a hozzáillő bútorokkal. Valahogy sose így képzeltem el egy rendőr lakását. Mindig azt hittem, minden rendőrt egy csinos feleség és netalántán gyerekek várnak otthon vacsorával és sok sok szeretettel. Nem tudom honnan vettem ezt az életképet.

Miután megettük, segítettem elmosogatni- bár ellenkezett- és elcsomagoltunk Yurának is valamit a vacsorából. – Köszönjük szépen, és aludjon jól. – néztem fel a magasabbikra, aki ismét megjegyezte, hogy tegezzem. Olyan más volt ez a környezet. Megnyugtatott. Biztonságba éreztem magamat. Ezekkel az érzésekkel csuktam magunkra az ajtót s bújtam be a meleg ágyba a húgom mellé. Szorosan magamhoz öleltem lehunyt szemekkel. Lassan, de sikerült elaludnom. Másnap reggel mozgolódásra ébredtem.

– Oppaa! -ugrált mellettem Yura mosolyogva. – Éhes vagyok! -biggyesztette le az ajkait és ellenállhatatlan boci szemekkel nézett le rám. – Akkor menjünk reggelizni. – borzoltam össze a haját. Kimásztunk az ágyból és halk léptekkel osontunk ki a konyhába ahol leültettem a kicsit a fa asztalhoz. A hűtőhöz lépve vettem ki a félre tett kaját és miután megmelegítettem, elé tettem, hogy egyen. Akartam neki inni is tölteni, de amint megtaláltam a poharas szekrényt és vettem volna ki az egyik poharat, az kicsúszott a kezemből, és a csempe padlóra zuhanva tört több száz kis darabra. Nagyon megijedtem, hogy eltörtem egy poharat. Most mérges lesz?

Kétségbeesetten kerestem meg a seprűt és a lapátot majd kezdtem el felseperni az üvegszilánkokat. Viszont még mielőtt befejeztem volna, hirtelen megjelent egy magas alak mögöttem s kikapta a kezemből a dolgokat. Nem mertem ránézni. Féltem... Lehajtott fejjel bámultam a padlót és vártam a leszidást. Azonban az nem jött el. Csak megkérdezte kérünk-e palacsintát miután kidobta a szemetet a kukába. – Palacsintát? – néztem rá hatalmas szemekkel, majd nagyot nyelve bólogattam meglepetten. Nem mertem szólni, hogy ne csinálja, foglalkozzon csak a dolgával, hiszen láttam Yura szemeiben a csillogást. Nem akartam megfosztani ettől a kis örömtől. Beálltam a férfi mellé – akinek elfelejtettem a nevét – és nagyokat pislogva lestem minden egyes mozzanatát. Nem is tűnt olyan nehéznek, amit csinált. – Én is akarom. – csúszott a ki számon nagy ámulatomban, ahogy feldobta a palacsintát, majd az megpördülve egy kicsit a levegőben esett néha kisimultan a másik felére, néha kicsit gyűröttebben.

Mivel mondtam, hogy szeretném, átadta a terepet, azonban ötletem se volt mit kéne csinálnom, még ha az előbb azt is néztem, ő hogyan csinálja.

– Először olajozd meg a serpenyőt, kicsit hevítsd fel, majd tegyél bele tésztát, várd meg míg felpenderedik a széle, és kicsit megbarnul. Ha úgy gondolod jó, szólj és segítek megfordítani - Elmagyarázta érthetően, mit hogyan csináljak, majd kissé remegő kezekkel nyúltam az olajhoz. Bekentem a forró serpenyőt, ami sercegő hangot kezdett el kiadni. Először megijedtem, mert nem akartam, hogy megégessen, de szerencsére nem csapott ki az olaj. Megfogtam a merőkanalat ami a tésztában volt és egy jókora adagot merítettem az olajba. Csak vártam és vártam, de folyós maradt a tészta. Chanyeol karjaira fonva ujjaimat jeleztem neki, hogy valami nem jó. - Nem olyan mint amilyet te csináltál.. -néztem fel rá nagyokat pislogva és oda húztam a tűzhelyhez. Mosolyogva fogott ujjaimra, amivel egy kicsit zavarba hozott, hiszen nem voltam hozzá szokva ahhoz, hogy egy idegen hozzám ér, így el is kaptam a kezemet, de percek múlva már fogott is megint rá, és magyarázta tovább mit hogyan csináljak. – Óvatosan mozgasd meg a serpenyőt. Ha elmozdult a tészta – rázta meg egy kicsit a kezünket – Így, akkor szépen kicsúsztatod a szélére a tésztát, és egy egyszerű mozdulattal a levegőbe hajítod, majd próbálod elkapni.

Mivel Yura válaszolt, hogy mi az a kakaó, nem igazán folytam bele a témába, mert a palacsintákra koncentráltam. Én azt hittem könnyű lesz, azonban miután magamra hagyott, csak szakadt, félig nyers, vagy épp túlsült palacsintákat produkáltam. Őszintén nem értettem hogyan csinálhatta. Biztos ez is olyan képesség amit csak néhány felnőtt tud. – Ezek nem valami szépek. – állt mellé nevetve a férfi és a maradék tésztából csinált néhány szépet. Kicsit csalódott voltam, hogy az enyéim nem sikerültek, sőt mehetnek a kukába, mert szerintem ehetetlenek.

– Köszönjük a reggelit! – állítottam fel a húgomat is, s meghajoltunk előtte illedelmesen, ezután visszaülve az asztalhoz folytattuk az evést. Sose gondoltam volna, hogy Yura képes ennyit enni. Azonban boldog voltam, hogy végre eszik. Kilátszik mind egyes bordája. Szeretném, hogy hízzon, és egészséges legyen. – Chanyeol… – jutott az eszembe a neve evés közben. – Mi nem szeretnénk árvaházba menni. – rágcsáltam a számat idegesen. – Ha nem akarunk menni, akkor is oda kell mennünk?

– Először is: ne rágd a szádat, mert kisebesedik és fájni fog. Sajnos a másik kérdésedre nem tudok válaszolni most. Nem én döntök rólatok. – rázta meg a fejét s a hajamba túrva állt fel, hogy el tudjon mosogatni.

Yurára nézve, csak az járt a fejembe, hogy jobb helyet kell találnunk. Ahol nincs kitéve akkora bántalmazásnak mint otthon. Miért nem tudnak nekünk szülőket találni rögtön? Senkinek sem kellünk? Bár, kinek is kéne két tanulatlan és neveletlen tizenéves. Igaz. Ha abba a gyerekbörtönbe kerülünk, ott leszünk, míg nem válok nagykorúvá és mehetek el dolgozni.

Reggeli után, leültetett minket a kanapéra és lefotózta a sebeinket, amik kellenek az aktába, illetve lecserélte a kötéseket. A fejemen a nyílt seb égett, ahogy kiszedegette belőle a vattát, majd ismét lefertőtlenítette. Igazából nem voltam abban biztos, hogy ezt tényleg így kell-e. De ő a felnőtt. Ő tudja. Amíg a húgomon tevékenykedett, bekapcsoltam a tévében valami mesét neki. Persze nem vettem le róluk a szememet. Nem hagyom, őket figyelmen kívül. Tény, hogy nem adott okot még arra, hogy ne bízzunk meg benne, de igazából arra se adott okot, hogy megbízzak benne. Tényleg nagyon hálás vagyok azért, mert befogadott minket egy kis időre, ellát minket. Azonban ez nem jelenti azt, hogy megbízható. Láttam már néhány rendőrt, akik nem érdemelték meg a posztjukat. Utca seprőnek se alkalmaznám őket, nemhogy egy ilyen feladatra.

A mai nap volt életünk talán eddigi legnyugodtabb napja. Se fenyegetés, se testi bántalmazás.

– Gyerekek, hívtak az őrsről. Van két hírem. Mivel az árvaház, ahova be fogadtak volna titeket nem képes befogadni több gyereket, keresni kell új helyet, így a gyámhivatal megkért, még kettő három napig ügyeljek rátok. Ezzel nem is lenne probléma, de én ma dolgozom holnap estig. Kibírjátok egyedül? Nagyok vagytok már szerintem, hogy egyedül hagyjalak titeket. – húgommal összenézve bólogattunk hevesen a magas férfinak, aki megpaskolta a fejünk, miután egy hatalmas mosollyal az arcán mondta, ügyesek vagyunk.