My little devil 1.fejezet

Baekhyun:
Minden nap ugyan az a jól megszokott forgatókönyv. A szüleink reggeltől estig isznak, majd ha épp nem egymást szidják orrba-szájba, rajtunk vezetik le a felgyülemlett feszültségüket.
Már annyi módon próbálkoztam, hogy megvédjem a húgomat Yurát, de apánk ellent mondást nem tűrve vert meg minden alkalommal, majd vitte a saját kis zugába, hogy kielégítse a saját beteg vágyait. "Örültem", ha csak ütötte vagy pofozta, és nem molesztálta. Szerencsétlen lányt, már több mint tíz éve kínozzák.
-Ne bántsd őt!! – álltam apám elé, aki megint betalálta fiatalabbik gyermekét, de félre lökve engem, a hajába markolt és annál fogva húzta be a kétségbeesetten síró és sikongató lányt a sötét, áporodott levegőjű szobába, eközben anyám azzal szórakozott, hogy a sörös üvegekkel vagy épp dobozokkal, ami épp a keze ügyébe akadt, eltaláljon.
Most is ugyan az ment. Homlokomból lassan szivárgott ki a vörös színű vérem, miként a sarokban kuporogtam. Közben azt kellett hallgatnom, ahogy apa mély, dörmögő hangján nevetgél, miközben húgomat veri. Szerencsémre a gyógyszer és az alkohol hatása miatt anyám elvesztette az eszméletét. Legalábbis, ha lehet „anyának” nevezni egy ilyesfajta szörnyeteget.

Mikor végre elnémult a hálószoba, félve nyitottam be hozzájuk. Megfagyott bennem a vér is, a nem várt látványtól. A húgom egy félbe tört, zöldes színű boros üveggel a kezében, remegő testtel állt apám előtt, aki a földön térdelt, és a hasát fogta, közben a vére, patakokban folyt belőle.
– Mit csináltál? – öleltem magamhoz a megszeppent lányt, aki rögtön zokogni kezdett. Pillanatok múlva meghallottuk a rendőr szirénát az utca irányából sípolni.
Igen, gyakori volt, hogy a szomszédok kihívták ránk a zsarukat, de apánk vagy anyánk mindig kibeszélték magukat a nevetségesen egyszerű helyzetből.
A pulcsimat lekapva takartam be Yura, apánk vérétől vörös ruhácskáját, és az üveget a sarokba hajítottam. Ilyenkor mindig el kell bújnunk, de most másként cselekedtünk. Mikor kopogtak, ajtót nyitottam, és egy fiatal rendőrrel néztem farkas szemet. Oldalamon a húgom lógott, remegő testével. A férfi elénk guggolt.
– Mi történt? – kérdezte lágy, megnyugvást nyújtó hangján. Nem szólalt meg egyikünk se, mert akárhányszor jött ide rendőr és mi ajtót akartunk nyitni, mindig megbüntettek minket, kegyetlen módon. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy a talpamra álljak, és megvédjem az egyetlen embert, akit mindennél jobban szeretek. Most egyik szülőnk se volt magánál, s itt volt egy rendőr is, szóval képtelenség, hogy ismét bántani tudjanak minket. A rendőr, mivel nem válaszoltunk bement, hogy felmérje a terepet.
-Nem lesz semmi baj. Ő meg fog védeni.. – suttogtam Yurának hozzá guggolva, egy kis mosollyal az arcomon, hogy ne féljen.
Mikor végre a hideg elöl beljebb merészkedtünk, a magas férfi levéve a kabátját és az ingét, ránk terítette, majd a kocsijába vezetett minket ahol hátra ültünk. A szüleinket a társára bízta. Előre ülve beindította a kocsit és lassan elindultunk.
–Ha megérkeztünk.. kérdezni fogok pár dolgot… rendben? – szólt nekünk hátra a kocsiban. Egy nagyot bólintottam, a visszapillantóba bámulva. A húgomat szorosan magamhoz öleltem és simogattam.
–Aludj nyugodtan.. -cirógattam kék-zöld foltos arcát. Rá bólintott és ölemben kényelmesen elhelyezkedve próbált lehunyt szemmel, derekamat átkarolva kicsikét pihenni a zötykölődős úton. Kis teste még mindig remegett.
Az egész kocsiban néma csend honolt. Kíváncsian bámultam ki az ablakon, hisz én is, és a testvérem is csak a a négy fal közti világot ismerte leginkább. Meg persze a közértbe vezető sivár, kövekkel kirakott poros utat. Semmi mást nem láttunk a városból, csak ezt a nyomornegyedet. Szemmel látható volt, hogy mikor hagytuk el azt a kerületet, ahol mi laktunk. Egyre szebb házak, emeletes épületek következtek, egyre kevesebb szemét volt az utcákon szét dobálva, amit a szél ide-oda fújt céltalanul. Ahogy simogattam a szuszogó húgom fejét, az utcán sétálgató emberek arcát vizslattam. Míg néhányan mosolyogtak, beszélgettek, voltak akik üveges tekintettel mentek egyenesen, a céljuk felé tudomást se vetve a körülöttük levő világról.
Mikor oda értünk a rendőrőrse, bevezetett minket egy kisebb szobába és két külön székbe ültetett minket. Akárhogy is külön lettünk ültetve, tovább fogtam testvérem piciny, átfagyott kezét.
– Ugye te vagy Byun Baekhyun, te meg Byun Yura? – bólintottunk. – Mennyi idősek vagytok? – kérdezte, miután elővett egy kisebb füzetet és tollat.
– Ő tíz, én tizennégy - válaszoltam egyszerűen a kérdésre. Ahogy végig néztem az irodájában, megakadt a szemem az asztalon levő fánkokon és az üveg vízen ami mellette csücsült. Ajkaimat rágcsálva bűvöltem a finomságokat. Azokat nézve, eszembe jutott, egy régi emlék. Mikor először, és utoljára ettünk fánkot.
Sutyiban vettük meg abból a pénzből, amit a visszajárókból össze gyűjtöttünk. Viszont hamar megtudták a szüleink és elvertek minket érte. Két egész napig nem kaptunk semmi mást enni, se inni, csak szennyes csap vizet.
Azt hiszem kiszúrta a férfi, hogy bámulom az asztalán levő dobozt, mert közelebb tolta hozzánk, hogy vegyünk belőle. Csillogó szemekkel vettem el egy rózsaszín fánkot, és félbe törve azt, adtam a másik felét a húgomnak, aki talán már három napja nem evett szinte semmit, és ha még netalántán evett is, kihányta. Először ezt se akarta megkóstolni, de addig győzködtem, míg sikerült rávenni.
– Mesélj nekem kicsit a családotokrólb– nézett rám a rendőr. -Milyen körülmények között nőttetek fel? Milyen gyakran kaptatok enni inni? Kaptatok-e lehetőséget arra, hogy tanuljatok? Kényszerítettek a szüleitek bármire is titeket a pénzért? – mikor kérdezgetni kezdett a rendőr, Yura megszorította a kezemet.
-Amit látott bent a házban, pont úgy nőttünk fel.. nagyjából az egész életünket a négy fal között töltöttük. Ha..ha jók voltunk, és mindent teljesítettünk amit kértek, akkor kaptunk kettő-kettő szelet kenyeret naponta. Soha se jártunk iskolába, se semmilyen ilyen helyre - akadtam meg kicsit, hisz soha se beszéltünk ennyit egy idegen emberrel. Nyeltem egyet és folytattam dadogásomat. - ...magamtól tanultam olvasni meg írni, de az is rosszul megy még. A húgom, ezekhez nem ért.. - néztem a lányra, aki kicsit boldogabb volt az édességtől. - Kényszeríteni kényszerítettek minket elég sok dologra. De pénzt soha se kaptunk érte, csak ételt... Vagyis hát őszintén, azt se mindig.
– Itattak veletek alkoholt? Mit tettek ha ki akartatok menni az utcára vagy csak egyszerűen szembeszálltatok velük, mikor megelégeltétek a bánásmódot?
A húgom felállt, mikor meghallotta az újabb kérdéseket. Vett egyet a fánkból, majd az ölembe kuporodott és ott evett tovább. Átöleltem.
– Ellenkezni sosem ellenkeztünk, mert nem mertünk. Viszont... A többit nem lehetne négyszemközt megbeszélni? -kérdeztem halkan és a húgom fejét simogattam. Láttam, hogy kicsit félve eszi a fánkot Yura, nehogy megint büntetést kapjon miatta. Végül a rendőr rábólintott, hogy később beszéljük meg.
– Ma nálam fogtok aludni. Holnap meg meglátjuk mi lesz – mondta határozottan és felállt pakolni.
-Nem szeretnénk teher lenni.. - néztem a szemeibe, de rögtön hárított. Eldöntötte, hogy nála alszunk a mai nap folyamán, szóval így is lesz.
– Mikor megyünk? - kérdeztem Yurát ölelgetve, aki vett megint a fánkból, a száját nyalogatva. Annyira édes volt.